Távol a világ nyüzsgő pontjaitól, távol a sok nyomortól van egy hely, hol mindenki boldogságra lel. Vagy mégsem? A boldogság megfoghatatlan. Csak egy múló pillanat. Létezik olyan, hogy nyugalom? Nem hiszem. Az ember sosem nyugodhat, még akkor sem mikor már a sírba fektetik holtan… a lélek akkor sem nyugodhat.

Ehhez hasonló és fájdalmas gondolatok sorai kergették egymást a fejemben… Közben én némán tekintettem erre a nevenincs világra.  Az emberek sietve lépkedtek végig az utcán, nem törődve a másikkal. Szemeiket előre szegezve meneteltek egy pont felé… egy pont felé, ami ezernyi dolog lehetett. Otthon? Biztonság? Menedék? Ki tudja… De olyan, hogy menedék… biztonságos hely nincs, és nem is létezik… Hacsak nem egy másik ember ölelő karja. De az is csak akkor, ha tényleg szeret, teljes szívéből…

Megráztam a fejem, s közben egy vízcsepp csöppent a kézfejemre. Lassan felnéztem az égre. Mindent hatalmas szürke felhők fedtek… eltakarva a kéklő messzeséget, a nap fényes sugarait. Elrejtve a remény szikráit. Sóhajtva magam elé néztem.

Szóval ez az oka… mindenki megszaporázta a lépteit. Minél előbb el akartak tűnni a hideg cseppek elől. Hihetetlen nem? Ez egy természetes dolog… Eső nélkül nem lenne mit ennünk…

Ajkaimat beszívva szorítottam össze a szám penge vékonyra és igyekeztem elnyomni magamban ezeket, az őrjítő gondolatokat. Több - kevesebb sikerrel.

Miközben én erőlködve igyekeztem magamba fojtani, egy nevetés hangzott fel mialatt az eső neki eredt. Fejemet megrázva hallgattam az eső koppanását a földön, a cipők cuppogását… nem akartam elhinni, hogy valaki nevetett.

Hamarosan újra felhangzott a hang… fejemet felkapva kutattam a tömegben, a hang forrását keresve. A rohanó emberek közt és az esernyők tömkelege mögött egy lány és egy fiú alakja bontakozott ki… majd eltűntek a szemem elől, hogy felbukkanjanak a következő résnél, ami az emberek közt keletkezett.

Szemem kerekre tágult a döbbentettől miközben figyeltem, ahogy a lány táncolni kezd az utca közepén. Haja vizesen tapadt az arcára. Nyomában volt a fiú is és kuncogással díjazta a lány újabb és újabb megmozdulásait.

Olyan áhítattal nézte őt… Szinte megbabonázva. Ezt hívják rajongásnak nem? Vagy nevezzük szerelemnek? Csupa mély érzés… melyek egyetlen személy felé irányulnak.

A lány éppen a fiú felé nyújtotta két karját, és nevetve hívta táncba.

Hihetetlen… a látványra nekem is mosolyognom kellet.

Bárcsak én is érezhetném ezt a fajta ragaszkodást… és végre nem csak kihasználnának.

Erre egyből a felszínre tört egy újabb kétségbe ejtő gondolat, melyeket nagy nehezen sikerült a felszín alatt tartanom.

Minden ember kihasználja a másikat. Egymás nélkül létezni se tudnánk. Mi emberek önkéntelenül kihasználjuk a másikat, bármit állíthatunk, függünk a másiktól.

Megráztam a fejem… igyekeztem elnyomni a felszínre törő fájdalmas emlékek áradatát, melyek áttörték az elmém gátját… és most hihetetlen gyorsasággal árasztották el elmém, fájdalmat okozva amúgy is sebzett szívemnek.

A múltam… az eddigi életem csupa fájdalom, csalódás. Csalódtam azokban kiket barátnak, hívtam. A családomhoz is többféle érzés kötött.

Hihetetlen ez a kettőség az életemben. Két részre szakadt a lelkem, egyik énem maga volt a megtestesült művészet… a másik meg a sanyarú valóság. Vártam, hogy végre valami áttörje a valóság fájdalmas búráját, hogy kiragadjanak a minden napokból és végre én is úgy lássam a világot, ahogy az a pár.

Az utcákon már senki nem volt. Az eső cseppek vígan koppantak a földön, élvezettel folytak végig az arcom, vagy épp vígan kacagtak miközben elnyelte őket a szökőkút vize. Lassan hátradőltem, s elnyúltam a szökőkút peremén. Szemeim a sötét felhőket fürkészték megbabonázva… majd mintha egy felsőbb akarat parancsolta volna, szemhéjaim elnehezültek, és már nem láttam semmit. Csak az előttem táncoló álmokat…

Álmok. Álmaidban, olyan világokban járhatsz, ahová talán sose juthatsz el. Én is így voltam vele… csak én egy bizonyos helyen voltam. Magyarországon, egy fiú karjaiban… hihetetlen mennyire valóságosnak tűnt.

Fekete tincsek csiklandozták az arcom… miközben lágy csókot hintett ajkaimra. Annyira ismerős volt ez az álom. Lassan beletúrtam a fiú hajába. Annyira bódító… az az illat, ami körül lengte. Kívánta minden porcikám. Érezni akartam. Azt akartam, hogy örökké tartson ez az álom. Aztán hírtelen mindenátváltott.  Már nem az ölelt, akiért annyira epekedtem. Ez a fiú már más volt. Ismeretlen… idegen, és mégis… úgy éreztem, tudom, hogy ki ő. Egy név ugrott csak be… Bill. A régi álmaim peregtek le előttem, és már nem löktem el magamtól el ezt az álmot. Sőt. Szorítottam Billt. Kapaszkodtam belé… „szerelmem”, rajongásom régi tárgyába.

Karjai lejjebb csúsztak. Lassan a felsőm alá nyúlt volna, de ekkor az álomnak vége szakadt.

Arra ébredtem, hogy épp ringok. Ringok?! Ijedten néztem körbe, és szemem megakadt egy kézen mely szorosan a mellkasához ölel és a zuhogó eső cseppek az arcomba, csapódtak, ahogy igyekeztem meglátni az illető férfi arcát.

Ó igen, én biztos voltam benne, hogy éppen egy férfi cipel… Hogy honnan? Hát, nehéz erre felelni, de talán a kölni illata, ami megcsapta az orrom… ráadásul nem az - az olcsófajta volt.

Lassan felemeltem a kezem, és igyekeztem, hogy kikerüljek ebből a szituációból. De az illető nem reagált, csak lenézett és én döbbenetemben felsikkantottam. Hihetetlen. Ilyen nincs a mesében se… a férfi vagy nevezzük inkább nevén? Tom félre tolta hatalmas kapucniját, hogy jobban láthassam az arcát, és így sziszegte az arcomba: - Jobb, ha csöndben maradsz, mert így csak bajt hozol a fejemre… - mondta.

Én körbenéztem, de senkit nem láttam az utcán, így értetlen arccal bámultam rá.

Ő csak sóhajtott egyet, de nem szólalt meg újra. Ahogy ott ringtam a karjaiban… elnyomott a buzgóság, de még mielőtt szemeim újra lecsukódtak volna, egy hang egyetlen kérdést ordított a fejemben. Mit keres itt Tom Kaulitz?

Órák telhettek el, mire újra magamhoz tértem. Ekkor már egy meleg szobában. Karjaimmal támaszkodtam fel, hogy megnézzem pontosan hol is, vagyok. Meglepődtem.  Egy hatalmas franciaágyon feküdtem… átöltöztetve.

Lássuk csak… itt valami fura… és hirtelen kattan valami a fejem. Hát persze… hol a fekete tüll szoknyám, és a sáros bakancsom? Egyáltalán kiöltöztetett át? Szemem előtt kép összeállítások ezrei peregtek le… én csak ráztam a fejem, miközben azt hajtogattam, hogy: Ugye nem?

Végig néztem mindent és nem találtam semmi árulkodó nyomot… arra meg csak felébredtem volna. Legalábbis reménykedtem.

Tomot sehol nem láttam. Felkeltem, hogy körbe nézzek a lakásban. Azt hamar megállapítottam, hogy ez egy igazi legénylakás. A szennyes, ami csak úgy szanaszét hevert a földön… na és a tornyokban álló mosogatni való. Istenem… Ekkora rumlit. Pedig megengedhetne egy takarítónőt nem?Az jól eldugottnak hitt pornó gyűjteményt is hamar megtaláltam. Persze ekkor nevetnem kellet… a nagy Tom Kaulitz is néz ilyeneket? Hisz lányok milliói ábrándoznak arról, hogy eltölthessenek vele egyetlen görbe estét.

Még mindig kuncogva csóváltam a fejemet. A fürdő ajtajához értem… lassan levetkőztem. Egy – egy ruhadarabot hagytam szét utam során, majd megengedtem a vizet. A forró cseppek csak úgy égették, marták a bőrömet, de nem bántam. Csak el akartam űzni a tagjaimból a merevséget végre. Ahogy egy kicsit átmelegedtem, egy tusfürdős flakonból nyomtam egy adagot a kezemre… egyenletesen szétkentem magamon, majd leöblítettem. Felkaptam egy törölközőt. Végig dörzsöltem vele a testem… majd felkaptam a levetett inget és bele bújtam. Ahogy kifelé mentem, a hajam is kezelésbe vettem. Fel vettem a többi ruhát is majd elégedetten dobtam le magam a nappaliban tápászkodó kanapéra. Összegömbölyödtem rajta, mint egy cica és aztán meg sem mozdultam. Szemeim lehunytam, de nem aludtam. Csak éppen gondolkodtam… sőt, talán még azt se tettem, csak feküdtem ott, összegömbölyödve, üres fejjel…

Egyszer csak, egy kéz érintette meg az arcom…

Egy kéz, mely egy híres gitároshoz tartozik… ujjbegyei megkeménykedtek a sokévi gitározástól. De észre se lehetett nagyon venni.

Az arcomból söpört el egy tincset, s éreztem, ahogy újra és újra végignéz rajtam.

Ez egy kicsit kezdett idegesíteni, így felnyitottam a szemeim és rá néztem. De talán nem kellett volna, mert abban a pillanatban eluralkodott rajtam egy fura érzés… nem tudtam volna elnézni… megbabonázott. Még mindig vizes ruhában volt. Haja az arcára tapadt és folyton csöpögött belőle a víz… pulóver helyett viszont már csak egy póló volt rajta. Az is rátapadt az izmos felsőtestére… nagyot nyeltem.

Persze ő észrevette, hogy mit nézek ennyire és már fel is, öltötte azt a fölényes, kicsit gúnyos macsó mosolyát. Nem kellett több, hogy elkapjam róla a tekintetem… megköszörültem a torkom közben enyhe pír jelent meg az arcomon.

Zavarban voltam. Már pedig ez egyáltalán nem is volt kínos. Istenem te lány… mi történt veled? Hol az álarcod?  Tessék azonnal újra felölteni és eljátszani az örökös szereped.

Tom törte meg a kínos csendet.

-          Kérsz valamit?

-          Igen… egy pohár tejet meg egy sajtos rántottát. – közöltem nemes egyszerűséggel miközben felálltam és elkezdtem egy picit, rendet rakni… ennyire zavarban lennék?

-          Hát – vakarta meg Tom a fejét – azzal nem szolgálhatok.

-          A fene. Akkor mivel tudnál?- bár már a perverz válasz lehetőségét nem vontam kétségbe.

-          Pizza, valami erős itóka és mondjuk jó magam. – mosolygott rám. Erre én csak annyit nyögtem ki, hogy : pff.

Tom csak némán állt ezek után és figyelte, ahogy én sorra szedem fel a piszkos ruhákat. Elindultam a fürdő felé, hogy betegyem őket a többi szennyes közé, de megállított. Megragadta a csuklóm… erre minden kihullott a kezeim közül. Tekintete az enyémét kereste, majd mikor megtalálta egyszerűen megcsókolt. Én öntudatlanul is visszacsókoltam. Pedig tudtam, hogy ez nagy hiba… hihetetlenül nagy.  Magához húzott, karjait a derekam köré fonta és elkezdte fogdosni a fenekem. Én meg csak álltam és hagytam. Élveztem minden érintését. Hihetetlen jó volt vele lenni, bár tudtam, hogy ezt meg fogom bánni még. Érzelem mentes szex volt ez, csak a vágyak kielégítése. De jó volt, élveztem, és most megelégedtem ennyivel is. Miután csak feküdtem mellette, felálltam. Most kezdtem rosszul érezni magam az egész miatt. Egy groupie lettem, egy a sok közül… Megint a zuhanyzóban kötöttem ki. Igyekeztem lemosni magamról az érintéseinek nyomát. De minél jobban dörzsöltem a bőröm annál jobban fájt. Majd egyszerűen elzártam a vizet. Magamra öltöttem a már megszáradt szoknyámat, és már kiléptem volna a lakásból, ha nem veszem észre azt a gyönyörűséget a fal mellett állva.

Egy méreg drága gitár volt az, egy eredeti Gibson Les Paul… mindig is szerettem volna egy ilyet a kezemben fogni. Játszani rajta, és most talán ez az aprócska álom valóra is válhat.

Kezembe vettem, úgy tartottam mintha hihetetlenül törékeny lett volna, majd elővettem egy pengetőt… kerestem egy erősítőt, bedugtam… és játszani kezdtem. Hihetetlen jó hangzása van… isteni érzés ezen a gitáron játszani. Nem érdekelt, hogy Tom alszik, én csak téptem a húrokat, és énekelni kezdtem…

Csak egy dal… egy múló érzés. Akkordok sorba… egymás után, és ez mind összeáll egy zenévé, szívből jövő ének kíséri. Ezernyi gondolat, mely most hirtelen kibukik belőled. Csak úgy áradnak az érzések… az egyetlen kifejező eszköz most a zene. Nincs más, csak te és a hangszer. Egyetlen bizonytalan percig. Ki gondolná, hogy ez valakinek a mindent jelenti?

Próba… csak egy próba ez, mielőtt az élet színpadán folytatnád a szereplésed. Próba, egy hosszabb betegség után, ami miatt nem szerepelhettél életed darabjában.

Csak egyetlen egy pillanat volt… és aztán ez is véget ért. Ahogy letettem a gitárt, tudtam… nekem nem így kéne. Folytatnom kell az életem. De hogyan is tehetném? Egyetlen dal címe jut most csak az eszembe. Natalia Oreiro – Me Muero De Amor. Megöl ez az érzés… mióta tartogatom? Mióta védem, és zárom magamba ezt az érzést? Szerelem… mióta vesztettem én el ezt? Egy ember… csak egy, akinek mindenem oda adtam. Elvitte a lelkem, az álmaim. Lélektelen babaként éltem ezek után. Hihetetlen mennyire megváltoztat egy embert, egyetlen kapcsolat. Megígérte… azt mondta, visszajön. Hiú ábránd volt, egy buta lány álmodozása.

Megszegtem az aznap tett ígéretem. Még ha csak egy éjszaka is volt. Másnak adtam magam. Hűtlen vagyok. Sóvárgok egyetlen érintésre… olyan vagyok, mint egy macska, aki jobb lehetőséget talált. Ha már ő nem ölel, hát majd más.

Sokan hívtak cicának. Hogy miért?  Ez egyszerű, és már szinte nevetséges is… általánosban, ha valaki bántani próbált, egyszerűen megkarmoltam. Haraptam, pofoztam. Rövid körmeim belemélyedtek ellenségem húsába… felszakítva a vékony bőrt. Hihetetlen? Nem.

Csak megvédtem magam… és most mi lett ebből a cicából? Fúj a világra, aki elvette kedvenc játékát. De most talán rájött, ideje újat keresni.

Visszatérve a cicákhoz… sokat sírtam, nyávogtam keservesen, lelkileg padlón voltam. De aztán jött a Tokio Hotel. Őket hallgatva kezdtem összeszedni lelkem minden apró darabját. Barátokra találtam. Ikreim lettek. Átölelt egy új álom, egy új, és szebb jövő reménye. Írtam, csak úgy ömlött belőlem a bánat… kiírtam magamból. Aztán vége lett mindennek. Elveszett egy újabb fontos részlet az életemben. A fórumnak vége lett.

Ikrem, Kornélia eltűnt. Sorra értek a csapások… végül elvesztettem Arya-t is. Éltem, léteztem, lélegeztem. De már csak fél ember voltam. Majd újra, hosszas idő után… újra éledeztem. Felébredt bennem a hamvakból egy új Arya. Köszönhetem ezt Krisztinek, Hannának és Marcinak. Egy új fórum, tánc, lovaglás… majd újabb sorscsapás. Elvesztettem mindenkit. Magam voltam, elhagyott ő… és most 20 éves fejjel, túl vagyok életem első egy éjszakás kalandján és azon morfondírozok, hogy elmenjek – e egy szó nélkül. Hisz egy igazi groupie ezt teszi.

Elindultam az ajtó felé, kezem a kilincsen. Lassan lenyomom, majd kilépek az eső, áztatta utcákra. Hagyom, hogy elnyeljen újra a sötét éjszaka…

Reggel egy házban ébredtem, ahol teljesen egyedül voltam. Hát igen. Jobb egyedül. Elköltöztem otthonról és hagyom, hogy irányítsanak az emlékek újra. Minél jobban fáj, annál jobb lesz később. Hagytam, hogy fájjon. Felkeltem. Kibotorkáltam a konyhába és készítettem egy jeges kávét, majd visszatértem a szobámba. Leültem a gép elé és vártam. Talán csodára… mély levegőt vettem, majd megnyitottam egy mappát. Írások, rapszövegek voltak lementve, melyek megtetszettek. Elkezdtem ezeket olvasgatni… kettő volt, ami kifejezetten tetszett is.

„Örökké

Te mindig adtál nekem és én elvettem tőled. Ez az élet rendje meglátjuk,

 Hogy mi marad belőle. Talán meg tudnék élni a jóban és a rendben,

 De nem tudom, hogy lehet e zajt ébreszteni ebben a csendben.

Lelkem könnyű, mint a madár messze száll a szabad égen,

 De a testem rabja a földnek, pont ugyanúgy, mint régen.

 Nem várok már a csodákra, nem várok már a fényre.

 Csak egy őszinte szóra, egy igaz ölelésre. Hogy lássalak még egyszer,

Hogy halljam megint a hangodat, hogy szomorú éjszakákon felidézhessem az arcodat.

 Hogy had nevessek újra, had töröljem el a könnyeket,

Had éljem át még egyszer azokat a boldog éveket. Te vagy az egy, az egyetlenegy, akiért élek.

 Akire ha ránézek, tudom, hogy én is valamit érek. Te több vagy minden szónál.

Te több vagy minden egyes tettnél, de bármit tettem, mégis egyre távolabb mentél.

 Beszürkültek a színek, az érzések kiégtek. Minden szempárban csak Téged kerestelek, egyedül téged.

 De te nem figyeltél rám, mindig csak barátként szerettél.

Bármit mondtam Neked, igazán komolyan sohasem vettél.

Máig nem tudom, hogy mit rontottam el, mi volt a hibám.

Miért nem hallgatták meg odafenn soha az imám? Miért nem szerettél?

 Miért nem adtál soha esélyt nekem? Miért kellett ennyire tönkretenni az életem?

De az álomnak vége, hiszen így nem lehet tovább élni. Fel kell újra állni, és tovább kell lépni.

 Bár tudom, hogy esélytelen vagyok és felemészt a holnap, de Te bármerre is légy örökké szeretni foglak!”

„Miért érzem, azt hogy semmit sem érek?

Miért nem kapok soha, amikor mástól kérek?

Miért nevetek kívül, amikor belül félek?

Miért nem hiszem, hogy fontos lehet még az élet?

De elvesztem a zajban, és hiába kereslek,

Már a súlyát az elfelejtett tettnek…

Néha sírok mikor a szép emlékekre gondolok

És belül megfogadtam százszor minden szót, megfontolok…

Mielőtt kiejtem őket, hiszen csak fájdalmat okoznak

és minden apró hibát az egekig felfokoznak..

Miért az az élet rendje, hogy elmúlik, ami éltetett?

Miért nem látjuk a közép utat?

Miért látjuk csak a végletet?

Most ki nézek az égféle, és arra gondolok

Mikor leszünk igazán boldogok

Most sírok, de senki nem hallhatja a hangomat…

A fájdalmamat elrejtem és a régi dolgokat.

Mik összekötöttek vele messzire elhajítom

És a régi elfáradt Motort most újra beindítom…

Hogy legyen egy társam, aki velem van, ha félek…

Hogy amikor zenélek, érezem valamit, érek…

Régen kitöltötted az űrt, de most újra űrt érzek

És már nem adsz erőt, mikor a fájdalomtól vérzek…

Tudom, hogy nem lesz soha fontos az élet

Már nem nevetek kívül, hiszen belül félek!

Már tudom, hogy nem kapok, soha amikor kérek…

Hiszem, amikor semmit sem érek…

Miért érzem, azt hogy semmit sem érek?

Miért nem kapok soha, amikor mástól kérek?

Miért nevetek kívül, amikor belül félek?

Miért nem hiszem, hogy fontos lehet még az élet?”

Hát, jól indul a mai napom is… felöltöztem, és otthagytam mindent, ahogy volt. A monitoron még mindig olvasható volt az utolsó sor…

***

Miközben az utcákat jártam, rájöttem, hol a hiba az életemben, és a világban is. Mennyi ember érezheti azt, amit én? Csak annyiban különbözünk, hogy másképp látjuk az egészet.

Megdöbbentett, az, amit éreztem. Eszembe jutott egy emlék, még tamással beszélgettünk arról, hogy az ő élete is hasonló az enyémhez… akkor, abban a pillanatban sírtam. Sírtam helyette is.

Mindenki, minden egyes ember csak próbál élni, próbál boldognak látszani és igyekszik a legjobbat nyújtani. Nem törődve azzal, hogy ez más szemében már rossz… elítélnénk őket? Hisz mi mind ilyenek, vagyunk. Szerintem nem… Bátran nézz előre és próbálj… élj. Játszd ezt az élet nevű játékot, sztárok ide vagy oda…

Lépdelek a parkban, a hajamat tépi a szél. Átölel, finoman csókot hint az ajkaimra… elmosolyodom.  Szemem lehunyva megyek tovább. Egyszer csak beleütközöm valakibe. Szemeim egyből felpattannak, csak a közeledő földet látom magam előtt. Majd valaki megrántja a karom. Sötét, szinte fekete szemek figyelnek és fürkésznek. Innentől minden más lesz… egy új élet kezdődik, ugyan abban a színdarabban. Talán másik szerepet kapok most… de ez már egy másik történet lesz.