Minden emberre rátör néha az unalom, valaki egész végig csak unottan ül. Vagy épp az élet dolgait tekinti unalmasnak? Mindegy. A lényeg, hogy az unalom, nem egy embert kínoz.

Ha megkérdezel valakit, hogy mit tegyél, ha unatkozol a válasz ugyanaz: Tanulj, keress valami hobbyt, sportolj.

Na és mik lennének azok a hobbyk? Lássuk csak: Gyöngyfűzés, tánc, lovaglás, zenehallgatás, olvasás… és még sorolhatnám a végtelenségig is, hisz rengeteg van.

De mi van, ha semmi nem köt le? Mi van, ha mindent unsz? Akkor mit teszel?

Egyszerű a válasz: Ülsz, nézel magad elé, a gondolataid ide – oda csaponganak, vagy üres a fejed…

De ez megoldás? Szerintem nem.

Várjuk, hogy valami kimozdítson végre az ismétlődő napok közül… és utána vagy bánjuk… vagy sajnáljuk, ha nem történik meg újra.

Mindezt figyelmen kívül hagyva, én tovább ülök. Hagyom, hogy a gondolataim szárnyaljanak. Nem érdekel, hogy lenne jobb dolgom is ennél.

Csak várok… várom, hogy fel gyere msn-re. Hogy végre beszélhessek veled. De te nem jössz. Ha jönnél is… tudnék mit mondani?  Nem hiszem… csak húznám az időt… csak veled lennék.

Ezek persze mind csak vágyak. Egyre kínosabb itt ülni…

Ha tudnád, hányszor nézem meg az e – mail – jeimet, az adatlapjaim… A telefon is itt fekszik előttem az asztalon és várok.

Várom, hogy végre legyen valami.

Minden nap ugyan úgy kezdődik és ér véget. Ugyan azt csinálom.

Zenét hallgatok, írok, ha érzem, hogy kell...

Most is épp az ablakon nézek kifelé, miközben ezredszerre hallgatom a Porcelain Heart – ot.

Azon gondolkodom, hogy hol rontottam el? Mit kéne tennem még? Mit… ?

Lassan végignézem a képeim… érdekes. Semmit se változtam, hiába telnek az évek. Rólam lepereg az idő. Ugyanaz minden, mint pár éve. Persze sok minden van már mögöttem. De ez így jó.

Talán egyszer minden úgy lesz, ahogy a mesékben. Bár nem vagyok az a hercegnő típus xD.

De nem is baj. :D

Azt a szerepet másokra szabták és nem rám.

Visszatérve az unalomra…

Mi az oka? Az egyhangúság? Meglehet. Vagy épp a ragaszkodás a régi szokásokhoz, a változás elutasítása… ? Talán.

Ez mindenkinek a sajátja. Én tudom, vagyis sejtem, hogy az enyém honnan ered.

Ragaszkodok a múlthoz, a régi szokásaimhoz. Néhány újat felveszek, de ennyi.  Egyet abba hagyok, felveszek egy régebbit, és ez így megy a végtelenségig.

Sajnos már nincs mondanivalóm neked se… igyekszem, én annyira nem akarom, hogy vége legyen. Önző dög vagyok, tudom. Csak nem akarom, hogy vége legyen a barátságunknak. Ki tudja, mi lenne pár év múlva, ha most elengedlek?

Megutálsz? Gyűlölni fogsz?

Vagy épp az önzőségem miatt fogsz utálni?

Nem tudom a válaszokat, csak egyet, addig, míg lehet, folytatom így, és ha eljön az idő, elengedlek.

De igyekszem mindent megtenni, hogy legalább legyen értelme… hogy érezzem, hogy én is adok valamit…

Minden nap kínzó próbálkozás, hogy megtartsalak… ezekben az unalmas, egyhangú mindennapokban.