Részlet egy lány naplójából:

2009. 06. 13

Végre, ma van a tanévzáró. Örülök neki, végre egy nyűgtől megszabadulok. Nem kell, már a jó tanuló szerepet magamra ölteni. Végre több időm lesz a táncra koncentrálni. Elegem van az emberekből, folyton csak kíváncsiskodnak. Mintha nem lenne elég, amit megteszek. Mindent megcsinálok itthon, és máshol is. Válaszolok a kérdéseikre, de ennyi. Utálom a kinti világot. Csak a tánc az, amiben igazán élhetek. Minden mozzanat, lépés maga a szabadság, a gyönyör… De ezt nem lehet szavakkal kifejezni. Ezt át kell élni.

Mennem kell, még utoljára kiállok az iskola porondjára, és eljátszom, hogy ebben a világban élek.

2009. 08. 03

Kedves naplóm, mindenki azzal piszkál, hogy miért nincs pasim. De nekem nem kell! Csak nyűg, nekem a tánc kell. Nem kell a 3D-s világból senki. Nekem a képzelet kell, az az érzés és világ, ahol táncolás közben vagyok. Sokkal szebb, mint ez a világ. Utálom, utálom a sok hülye barmot, akik csak kihasználják a másikat. Az összes férfi tapló! Nem kell egy sem közülük. Hogy képzelik, hogy én összeálljak ezekkel?! Nem is tudják mi az igazi szerelem, szeretet, mely tényleg szívből jön, és nem a farkukból…

Az igazi szerelem egyszerre rabság és szabadság. Felszabadít, elszakítja a láncokat. Már nincs határ…

Nincs megállás…

Emlékdarabok 2010. 07. 15. - 07. 29.

Elérkezett az idő! Mindenki fekete ruhát viselt, és a gyászmenet elindult a temető felé. Követték a fényesen csillogó barna koporsót. A menet lassított, ahogy a koporsót a kapu felé fordították. Lassú léptekkel araszoltunk fel az emelkedőn. Halk szipogás hallatszott mellettem. Tudtam, hogy ki könnyezik mellettem. Próbálta elfojtani a rátörő zokogást, de nem nagyon sikerült neki.

Beértünk a kapun, épp most tették le a ravatalozóra a bérma keresztanyám. A koporsó fedelét lassan felnyitották, hogy a család még egyszer utoljára láthassa az arcát. A menet közben megállt, néma csendben lépdeltem a koporsó felé. A férjem végig kísért, átkarolt, mintha sejtette volna, hogy bármikor összeeshetek. Lassan felemeltem a fejem. A selyem közt, ott feküdt… ráncos arcán egy utolsó boldog mosoly, mellyel üdvözölte a halált. Nem birtam tovább, el kellet lépnem, kapkodó léptekkel haladtam a székekhez, és leültem az egyikre.

Senki nem akarta, vagy épp nem bírta megnézni utoljára őt, mindenki elfoglalta a helyét. A menet végén Lexa sétált. Mindig is az a magának való volt, elzárkózott a világ elől, még nekem sem nyílt meg, pedig az anyja vagyok…

A szertartás a vége felé közeledett. Egyszer csak hallom, hogy valaki őrülten zokog. Fejem oldalra fordítottam, és megláttam Lexát, ahogy könnyeit nyeli.

Tekintetem újra a papra szegeztem.

Ekkor egy sikoly rázta meg a csöndet. Egy őrült sikolya, nem is, inkább halál sikoly volt. Mindenki arra kapta a fejét. Lexa a földön kuporgott nézte a koporsót és csak sikított, könnyei vadul ömlöttek zöld szeméből. Szőke haját tépte, mintha az felébresztené. Nem bírtam hallgatni ezt a velőtrázó sikolyt, odaszaladtam, és befogtam a száját. Még a tenyeremen is átszűrődött…

Lassan, ahogy teltek a percek elhallgatott. De a fülünkben még mindig ott volt… Valakinek a halálsikolya… mégpedig a lányomé…

A könnycseppek is egyre csak fogytak, úgy gondoltam, hogy lassan elengedem.

Hirtelen azonban valami meleg folyt a kezemre. Lassan megfordultam így szembe kerültem a lányom arcával.

Szemem kerekre tágult a döbbenettől. Szemeiből már nem könny, vér folyt. Lassan lecsukódott a szeme, és elapadtak a véres cseppek…

Lexa emlékei:

A szertartás a vége felé tartott, mikor hallottam, hogy valaki sikít. A lelkemig hatolt ez a sikoly. Olyan volt, mintha valakit elkapott volna a halál… Beleremegtem. Lassan körbenéztem, de nem láttam, ki ordít… és akkor rájöttem. Én sikítok. Kezeimmel a hajamba túrok és tépni kezdem.

Fáj… annyira fáj. Még jobban rákezdek, könnyeim csak záporoznak. Lassan belekarmolok az arcomba… Valaki mögém lép és befogja a szám. Az illatából tudom, hogy az anyám az. De még így sem halt el a sikoly. Csak tompította. Becsuktam a szám, összeszorítottam az ajkaim.

Végre csönd. De fülemben még mindig hallottam az utolsó sikolyom.

Éget… felemészt ez a fájdalom. Miért? Miért nem hagyjátok, hogy a saját utam járjam? Mi értelme így az életemnek?!

Lassan vörösbe borult a világ, már semmit nem láttam csak a vérvörös csillogást. A bennem lakozó szörny lassan fúrta magát a szívemhez, ürességet hagyva maga után és kínzó fájdalmat. Lassan lecsukódott a szemem, már nem láttam semmit, sötét, csak a sötétség maradt…

Egy fehér szobában ébredtem fel. Mindenhol fehér, semmi sem törte meg…

Lassan felkeltem, és az ajtó felé sétáltam, leültem és vártam, hogy végre kiengedjenek. Sejtettem, hogy hol lehetek. Diliházban.

Hamarosan beállított egy nő, kezében egy műanyag pohár, egy tányér / ez is műanyag ^^/. Letette arra a kis asztalra, ami az ágy mellett állt. Megkérdeztem, mikor engednek ki, a válasz az volt, persze, ha mi jónak látjuk.

Eltelt két hét. Pszichiáterek, orvosok jöttek és vizsgáltak meg. De nem találtak semmi olyat, ami miatt bent tarthatnának. Az a két hét viszont szörnyű volt. Fájt, hogy felébresztettek az álmomból…

Példásan viselkedtem így két nap múlva már kint voltam. Minden héten mennem kellett pszichológushoz, ellenőrzésre… de minden a régi volt, csak fájt, eszméletlenül kínzott. Hamarosan rájöttem, hogy maga a világ is őrültek háza… mindenki őrült, és én vagyok az egyetlen, aki a valóságot látja…

Írta: A. D. 2009. 08. 03. 9: 00