Minden fehér. Gyönyörű, csillogó. Nézem, ahogy hullnak az égből alá a hópelyhek, s csatlakoznak ezernyi társukhoz, kik a földön hatalmas kupacot alkotnak. Fehér… vonzza a tekintetem. Érdekes.

Csak azért érdekel ez a tisztaság, mert Én mocskos vagyok. Feketére festi lelkem a bánat, a bosszúvágy. Tehetetlenségemben félrenézek.

Vanda ott ugrál izgatottan a hóban… megugatja a porzó havat. Elmosolyodom. Ő is olyan tiszta… boldog. Csak mi emberek tesszük undokká. Kinyújtom a kezem.

Figyelem, ahogy a kezemre hullik egy nagyobb csomó… összezárom a tenyerem. Hideg… hideg és mégis… védi a földet. Boldoggá teszi a kisgyerekeket. Emlékszem a vidám nevető arcokra… Templom dombon való csúszásokra…

Kinézek az útra. Latyak. Mocskos, sáros… Autók húznak el a ház előtt. Emberek sétálnak el úgy, hogy észre se veszik milyen szép a táj. A fenyőfa ágai roskadoznak a hó súlya alatt. A fáról már letört egy picike ág…

Elragad ez a fehérség…

Egy kisgyerek sétál el az utcán. Az anyja úgy vonszolja maga után. Hisztizik…

Mintha megállt volna az idő vagy lelassult volna. Csak egy percre, egy röpke pillanatra…

A szemembe néz, látja… látja bennem a sötétséget. Vandára nézett és elkezdett nevetni, az ugrabugráló kiskutyuson. Két külön világ. A hó elválaszt minket, mint egy függöny.

Az anyuka kegyetlenül húzta tovább.

Felsóhajtottam. Vanda ekkor egy nagyot tüsszentett. Beparancsoltam a jó meleg, házba. Az ajtóban megálltam és visszanéztem. Megcsóváltam a fejem és magam mögött hagytam mindent. Hagytam, hogy a lelkem a fájdalom és bosszú tengerén vergődjön tovább. Kívül pedig még mindig őrzöm a boldogság szelíd álarcát…