..A magány fényében.

Mint mindig mikor nincs fellépésünk itthon ülök a szobámban. Magányos vagyok. Itt a hírnév, a banda, a barátok, akik segítenek, de mégis a magány fénye vetül rám. Hiányzik a szerelem. Egy lány, aki őszintén szívből szeret. És ezt be is vallja. Ne csak a hírnév miatt keljek neki. Vágyom arra, hogy átöleljenek. Hogy mellettem álljon mindenben valaki. Sok dalomból érezni a magányt. Talán az kinek szánt a sors, ő is hallja. Tudja hogy magányos vagyok. Akkor miért nem keres meg? Miért hagy szenvedni?
Most éppen egy verset olvasok a neten.

A magányos szív fáj
Mindig egyedül vár
A  magány fényében állva
Mindig csak a halált várva................

Akár én is írhattam volna. Hogy ez mennyire igaz. Hány dalom született a magányból? Rengeteg. De ezt a verset nem én írtam. Lassan olvasom tovább.
Hitetlenkedve meredek a monitorra. Egy könnycsepp gördül le az arcomon és az előttem fekvő lapra esik. A torkomat sírás fojtogatja. Ilyen hatással lett volna rám ez a vers? Egy vers meg tudna ríkatni? Aztán inkább visszafordulok a monitorhoz. Meg kell tudnom ki írta ezt a verset. Keresek egy nevet, de nem találok. Helyette ez van oda írva a vers alá: Pokol lánya partra szállva, kedvese lelkét börtönbe zárva, szívét lelkét ajánlja. Könnyes szeme ékkő, az ő szíve merev kő.
Érdekes. Ez talán egy feladvány? Nem az nem lehet. De ezzel az írással új célom lett. Meg kell tudnom annak a nevét, aki ezt a verset írta.  

Sokáig kerestem. Eredménytelenül. A verset már legalább két éve olvastam. Már nem reménykedek abba, hogy megtudom ki írta. Éppen a magyarországi fellépésünk után osztunk autogramot. Folyton a verset ismételgetem. Éppen egy vörös hajú lányhoz értem. Ő meghallotta mit mondogatok és könnyek záporoztak a szeméből. Nem fordította el a fejét. Nem szégyellte magát, azért mert mások előtt sír. Félve kérdezem meg:
- Miért sírsz?
- Tudod, te mit ismételgetsz? Kinek a versét?- kérdezi kíváncsian, fájdalommal teli hangon.
- Nem tudom. - mondtam. - De te tudod?
- Igen.
- Szeretném megtudni ki írta, szeretnék vele találkozni. - mondtam. Erre ő hidegen felkacagott.
- Arya írta. Már meghalt. Öngyilkos lett a rendőrök szerint. De én nem hiszem. - mondta még mindig könnyezve a lány.

Bennem egy világ dőlt össze. Azt hittem, hogy végre társra találok. Mert ő is úgy érzett, mint én. Ott hagytam a lányt. Elmentem egy szobába. Leültem és hírtelen sírni kezdtem. Lassan előkotrok egy lap toppot és a neten rá keresek Arya-ra. Találok egy képet. A sírjáról. Melybe bele vannak vésve a vers utolsó sorai. És még valami:
Túlvilágon várok rá, talányom a megfejtésre vár. S ha eljő hozzám ő. Karjaiba zárva, fejem álomra hajtva alszom el.

Erre aztán még jobban sírni kezdek. Elfekszem az ágyon. Hát újra csak a magány vár.
Lassan álomba sírtam magam, és vártam a következő magányos napokat, heteket, hónapokat, éveket.........................